A mások karácsonya...

Van abban valami egészen szomorú, hogy mennyire nem érdekel minket már ez az ünnep. Miközben az üzlet zsúfolásig telve emberrel, egyedül vagyok, a kártyás terminál összeomlik a túlterheltségtől, összevesznek velem, hogy miért nem figyelek az ő kérdésére, órából szedek ki szemet, nyakláncot javítok csak úgy kedvességből, akkor jön még egy, akit leginkább az érdekel, hogy az ünnepek ALATT, hogy leszünk nyitva. Ilyenkor nem mondhatom azt, hogy persze, majd felállok a karácsonyfa alól, és bejövök, hogy tudjál nézelődni, te paraszt. Elég csúnya dolog, hogy amikor megtudják, hogy 24-én még nyitva vagyunk, akkor olyan örömmámor lesz az arcokon, hogy legszívesebben bemosnék egyet. Vagy hogy két ünnep között és szilveszterkor is nyitva vagyunk. Emlékszem régen mi két ünnep között is jártuk a családot, és karácsonyoztunk. Ma már kénytelenek vagyunk beleférni a három napba, mert sok szánalmas és magányos ember él a világban. Elhiszem, hogy nincs mindenkinek akkora családja, mint nekem, de akkor sem értem, hogy miért nem lehet 3 napig otthon ülni a fenekükön, és békén hagyni a kereskedelmi dolgozókat. Legalább abban a 3 napban!!!
Tudom, most ez a trendi, hogy mindenki az utolsó pillanatban akar mindent megvenni, mert jó nevetni azon, hogy "jajj nekem még semmi nincs meg". Igazán nagyon laza lesz mindenki ettől a hozzáállástól. Csak abba nem gondolnak bele, hogy a mi üzletünk is már félig üres, alig tudunk mit ajánlani, nincs választék az utolsó napokban. Persze ezért is az eladó a hülye...
Ez most csak azért fakadt ki belőlem, mert este csak két és fél órát voltam egyedül, de akkora tömeg volt, hogy sírhatnékom támadt, főleg mikor a kártya-rendszer feladta a harcot, és mindenki kártyázni akart.
Majd jön a második fele, az ünnep után, amikor jönnek cserélni, és mint tudjuk, a vásárlónak csak jogai vannak, kötelességei nincsenek. (Gondolok itt olyanra, hogy blokkot kell hozni a cseréhez)

Az élet pedig zajlik mégtovább...

Biztos mindenki volt már olyan helyzetben, hogy túl sok minden történt egyszerre, túl sok jó. Most azt kívánom, bárcsak minden anélkül jönne helyre, hogy én bármit is tennék, mondanék, vagy határoznék. Vagy még sem, mert az azt jelenti, hogy minden marad a maga helyén. Mégis valahogy...úgy szeretnék bűnbe esni...

Arra gondoltam, hogy lassan tényleg össze kéne írnom az aranyköpéseket a munkahelyemről. Ma például kilőttem egy ex-pornósztár kislányának a fülét. Vagy a következő párbeszéd:
Én: Felnőtt hölgynek lesz, vagy kislánynak?
Ő: Már felnőtt. Az a probléma, hogy meglévő ajándékok mellé szeretném, hogy passzoljon.
Én: Mik azok a meglévő ajándékok?
Ő: Latex szájpecek és fenekelőpálca...

Ilyenkor karácsonykor meg aztán főleg gyűlnek a sztorik, pláne, hogy most teljes munkaidős vagyok. Annyira szeretem ezt csinálni, de tudom, hogy mégsem maradhatok az üzletben életem végéig. 
Erről jut eszembe, amin mostanában sokat gondolkodtam. Számtalan hölggyel beszélgetek eladás közben, és nagyon sok, főleg idősebb hölgy mondja, hogy mindkét gyereke külföldön él, az unokák is, és itthon már nincs is senkije. Ilyenkor nekem annyira evidensnek tűnik, hogy még ha az ember nem is menne magától külföldre, ha már ott van az egész család, az csak fontos. Azonban ők mindig azt bizonygatják, hogy ők el nem hagynák Magyarországot, ők itt élték le az életüket, itt is akarnak meghalni, szeretik a hazájukat. Nem is a hazaszeretet lep meg, hanem az, hogy ez felül tud kerekedni a család iránt érzett szereteten.
Nagymamám egyik barátnőjének a lánya Kanadába ment dolgozni, oda ment férjhez is. Aztán nagymamám barátnője kiment látogatóba, ahol megismerkedett a lánya férjének egy rokonával, és ő is ott maradt. Aztán hazajött, és kivitte az anyukáját is, hogy ne legyen itthon egyedül idős korára. Az anyukája viszont folyamatosan haza akar jönni, itthon akar élni, de sajnos az egészségügyi állapota ezt már nem engedheti meg.
Annyira furcsa, mert én is imádom a hazámat, de biztos vagyok benne, hogy a családomat jobban fogom :)