Máté Péter: Hull az elsárgult levél

Tegnap megnéztük mamával és anyával az Egy darabot a szívemből c. musicalt. Maga a történet nyilván nem volt egy nagy durranás, de Máté Péter dalai annyira magával ragadják az embert...Főleg ez a dal:

Unom, és feladtam...

Eljutottam arra a szintre, hogy az elmúlt 1 évben kb. 40 évet öregedtem. Magányos és megkeseredett lettem. Teljesen egyedül vagyok. Ha hétvége van, és nem dolgozom, azon kapom magamat, hogy meg sem szólalok. Nincs kihez. Nincs társam, nincsenek barátaim. Nem vagyok ártatlan a helyzet kialakulásában, de ennyire vétkes sem.
Az életem abból áll, hogy bejárok dolgozni. Meg az egyetem. Meg a képzések. Hiába sikerült októberben a szakvizsga, semmiféle érzelmeket nem kelt bennem. Meglett és kész. Nem kell vele foglalkozni tovább. Sajnos az életemben még remény sincs, hogy valaha bármi is megváltozik. Minden marad ugyanúgy, sivárság, üresség. Csak vonszolom magam, várva a végét. Eddig azt mondtam magamnak, hogy legalább tudnám, hogy ez meddig fog tartani, meddig osszam be az erőmet, de nem, már ezen is túlvagyok. Egyre halkabban, egyre némábban szenvedek, lélekben már rég nem élek, csak az embereket megnyugtatja, hogy fizikailag még itt vagyok. Amilyen felszínes ez a világ, ez éppen elég is neki.
Nem köt le sem az olvasás, sem a hímzés, sem a filmek. Eltelt 1 év és telitődtem velük. Mindennel. Elég volt.

"Mint amikor a gyermekek sírnak,
Ha éjjel rossz álmot látnak,
Belül úgy izzik a bánat.
Az emlékek csendben fájnak,
Mint amikor sebektől vérzel,
De irgalmat nem kérsz mégsem.
Belül úgy hordod a múltat,
Bármi volt nem tagadtad,
Törött és tépett szárnnyal, magányos angyal"