Szüléstörténet (hosszú lesz)

 Hú, már régóta le akartam írni Botika születésének történetét, de sosem volt rá időm. Vagy inkább sosem volt még kedvem összeszedni a gondolataimat?

Az előző bejegyzésben leírtam, hogy a terhesség a 35. hét után már kínzás... Hát az is. A fiatalúr fixen medencevégű fekvésben volt, így szinte biztossá vált, hogy császármetszés lesz a vége. Nem ütött szíven, annál is inkább, mivel nem akartam hüvelyi úton szülni. Nem tudom az okát megmagyarázni, de rettegtem tőle, és ezt az orvosommal is megbeszéltem. Itthon tiltja a protokoll az anya kérésére végzendő császármetszést, de hát tudjuk, mindenre találni kiskaput...Szerencsére nekem nem kellett semmilyen cselhez folyamodnom, mert Boti is úgy döntött, hogy jobb neki is, ha "csak kiszedik".

Szóval a végefelé már látszódott, hogy biztos a császár, legalábbis az orvosom nagyon ezt javasolta. A kórházban, amikor egyszer be kellett mennünk CTG-re a fiatal és lelkes doki ajánlgatta a külső fordítást, illetve, hogy érdemes lehet a faros babát is megpróbálni természetes úton világra hozni. Értékeltem, hogy ezt mondta, mert tudom, hogy sok nőnek ez valóban nagyon fontos, és örültem, hogy egyébként lenne lehetőség megpróbálni, de biztosítottam róla, hogy számomra nem okoz gondot, ha császármetszéssel jön világra (Ádámmal mindkettőnk családjában rengeteg a császármetszés, mindig is teljesen normális szülési módként tekintettem rá a félelmemtől függetlenül)

Szóval a vége felé csak rábeszéltem a dokimat a tervezett császármetszésre. Először úgy volt, hogy  április 30-án meglehet a műtét, de halasztani kellett május 6-ra. Plusz 1 hét, ami a végén már tényleg kibírhatatlan! Ráadásul rettegtem is, hogy be ne induljon a szülés korábban, mert esetleg beszorul, vagy olyan doki lesz ügyeletes, aki erőlteti a faros hüvelyi szülést, és feleslegesen vajúdtam volna. Szerencsére kivárt, így tervezetten 39+5 hétre született. Nekem nagyon bejött az, hogy pontosan tudtam, hogy mikor van a A NAP :) Este úgy feküdtünk le, hogy tudtuk, másnap végre találkozhatunk a babánkkal, és ez jó érzéssel töltött el. 

A Szent Imre Kórházról csak pozitívan tudok nyilatkozni! Egyszerűen nincs negatív tapasztalatom. 

Beérve a szülőszobára irányítottak minket. A dokim mondta, hogy csináljunk egy utolsó UH-t, hogy megfordult-e a baba, de én rászóltam: "Doktor Úr, mostmár szedjük ki ezt a gyereket!" Ezen jót mosolygott, és mondta, hogy "jó." Egyébként biztos vagyok benne, hogy ha kérem, akkor lefújja a műtétet és kivár, de én akkor már képtelen lettem volna hazamenni...Akkor is kértem volna ekkor már a műtétet, ha nem rettegek a természetes szüléstől!

Az előkészületek után (csak infúzióra és CTG-re gondolok, borotválásnak elfogadták a saját munkát, beöntés, és egyéb rémségek nem voltak) besétáltam a műtőbe. Az altatóorvos egy tündér nő volt, végig velem volt, hozzám beszélt. A szurik közül az első egy csípés volt, a másodikat nem is éreztem. A műtőben kikötöttek, de őszintén szólva, egyrészt semmit sem éreztem belőle, másrészt én nem is nagyon értem, hogy kibiztosítás nélkül hogy tudják véghezvinni a "lökdösős" részt, és a jobb karom, ami szabadon volt, az pedig rettenetesen zavart, hogy nem tudtam, hova kéne tegyem. Jobb lett volna, ha azt is kikötik. 

A műtőben végig beszéltek hozzám vagy rólunk. "Milyen szép név a Botond", "Hú, már látom, hogy nagy baba lesz", "Hú, már látom, hogy kisfiú", "A faros-császáros babák mindig a legszebbek", tehát csupa olyat beszéltek, amit egy anyuka szívesen hall műtét közben. Közben kiderült, hogy háromszor volt a nyakára tekeredve a köldökzsinór, ezért nem tudott befordulni, illetve a fejkörfogat miatt téraránytalanság lépett volna fel, tehát mindenképpen műtöttek volna. Ennek nagyon "örültem", mert féltem attól, hogy jól döntöttem-e a tervezett műtéttel kapcsolatban, de szerencsére így sok fájdalomtól szabadultam meg, mert nem kellett vajúdnom. Botit rögtön felmutatták nekem, és az egyik dolgozó le is fotózta, így meg van örökítve a születése pillanatában. Egyébként a fiam nagyon laza volt, pisilve született, és rögtön mindenkit meg is jelölt a műtőben. Elvitték őt rendbeszedni, ekkor Ádámmal lehetett, majd visszahozták nekem, amíg varrtak (ebből semmit sem éreztem)

A vírus miatt nem tudtak biztosítani aranyórát, de kaptunk 5 percet. Tudom, hogy ez semmi, de ha arra készülsz, hogy nem tudtok hármasban lenni, akkor ez bizony kincset ér! Apukákat a szobákba már nem engedték be, és a szülés után távozniuk is kellett a kórházból. Ez nyilván rossz volt, pokolian fájt a szívem Ádámért, hogy nem láthatta azokban a napokban a kisfiát. Mondjuk hozzá kell tennem, hogy azért van előnye is, mert nem tudhattam, hogy milyen szobatársat kapok, és örültem, hogy cserébe az ő férje sem lesz ott, és nem közönség előtt kell lábadoznom. Meg amilyen szélsőséges a hozzáállás a vírushoz, nem örültem volna, ha ki tudja miféle férjek jönnek-mennek, és mit hoznak be újszülött csecsemők közé. (Egyébként nagyon cuki szobatársam volt, nagyon jól elviselt engem)

A kórház dolgozói, a szülésznők, ápolónők, védőnő, csecsemősök, takarítók, mindenki fantasztikus volt! Ismétlem, ez az egész a vírus alatt volt, így senki sem lehetett fogadott, de mindenki kedves volt, támogató, odafigyeltek ránk testileg-lelkileg. Amikor rámtört a sírás, és ezt egy dolgozó észrevette, mindig akadt valaki, aki a lelkemre beszélt, és ezért végtelenül hálás vagyok, mert rengeteg erőt kaptam. Amíg fektettek a műtét után, segítettek mindent megkeresni a táskámban, mindent odaadtak belőle, amit kértem. 

A kórházi kaját sokan szidják, hogy moslék, és hogy kevés, de őszintén szólva, nekem pont elég volt, és még ízlett is. Na jó, ez utóbbi túlzás, de nem volt másra igényem, és hiába volt nálam csomó kaja, be akartam tartani, hogy csak pépeset ehetek, mert akkor hamarabb jön a khmm, és akkor mehetünk haza.

Az első felállás pokolian fájt, és nem nagyon hittem el, hogy jobb lesz, de tényleg minden egyes felállás már csak fele annyira fájt, mint az előző. Első este Boti bent aludt a csecsemősöknél (nem tudtam volna ellátni), de utána már végig velem lehetett, de bármikor vissza lehetett volna tolni, ha nem érzem jól magam. 3 napot voltam bent, és őszintén megmondom, ennyi tökéletes volt. A 2. nap még nem éreztem magam hazaadható állapotban, de a 3. napon már úgy húztam el, mint az ágyúgolyó. Szerintem jól viseltem: hazaérve a 3. emeletre kellett fellépcsőzni, és meg sem kottyant. Itthon ragyogó rend fogadott, Ádám mindent megcsinált, egyszerűen profi, ízig-vérig társ. Amikor hazaértünk, minden feszültség kijött rajtam, csak feküdtem, és rázott a hideg, dupla paplan alatt is, egy meleg májusi napon. Ekkor Ádám azt mondta, hogy ma csak aludjak nyugodtan éjszaka, ellátja Botit. Soha ilyen hálát még nem éreztem, mint akkor, annyira szükségem volt rá, hogy elmondani sem tudom...Nagyon kellett, hogy tudjak akkor este aludni, ez volt a legjobb dolog azon kívül, hogy megszületett a mi kis csodánk!

Egyébként, hogy szülés-e a császármetszés, hát ez engem nem érdekel. Nincs bűntudatom, és nem fogok kampányolni a tervezett műtét mellett, de a kórház folyosóján azt láttam, hogy mi, akik tervezett műtéttel szültünk, sokkal jobban voltunk, mint azok, akik természetes úton vagy sürgősségi császárral hozták világra a babájukat. Mégpedig egyszerűen azért, mert a mi a szülési tervünk maximálisan működni tudott, meglepetés nem ért. Lelki felkészülés, biztos vagyok benne, hogy ez a pozitív császár-élmény sikere!

Hát ez jó vázlatos lett, nyilván sokkal hosszabban is tudnám taglalni, de a lényeg annyi, hogy maximálisan szép emlék, pozitív szülésélményem van. A hab a tortán pedig az volt, hogy a 6 hetes kontrollon az orvosom azt mondta, hogy minden rendben, és bármilyen kis korkülönbséggel tervezzük a kistesót, nyugodtan gondolkodhatok VBAC-ben. (Erről még nem tudok nyilatkozni, csak örülök, hogy akkor valószínűleg tényleg minden nagyon rendben van odabent)

Már csak pár nap...

Lassan-lassan a végére érünk az utolsó trimeszternek is. Mondanom sem kell, nem úgy képzeltük, hogy az első gyermekünk egy óriási világjárvány közepén fog születni, karanténban... Úgyhogy mindenkit, aki halasztja a babaprojektet - pedig egyébként már szeretné, legalábbis nem kizárt  - csak bátorítani tudok: Nincs tökéletes időzítés!! Az életben sosem lesz olyan, hogy minden klappol, de ha mégis, akkor sem tudod kiszámítani, hogy mi lesz 9 hónappal később! Cserébe mindig lesz valahogy, és azt is meg fogjátok tudni oldani!

Nézem az embereket, hogy mennyire szenvednek az otthonüléstől, a bezártságtól. Mindig jókat mosolygok, hogy fel sem fogják igazán, hogy ha nekik lassan telik az idő, mennyire csiga tempóban halad egy mindenórás kismamának! Ráadásul a kisfiúnk akkor születik, amikor jönnek az enyhítések, tehát mi aztán karanténnal kezdjük a karantént! Ahogy az egyik szülészorvos mondta bátorításul, most a világ egyszerre éli át, hogy milyen újszülöttel otthon lévő anyukának lenni. :)
Olvastam, hogy "2020 egy rendkívüli szökőév: 29 napos februárral, 300 napos márciussal, és úgy nagyjából 5 éves áprilissal". Na, ha az utolsó trimeszterben járó kismama vagy, akkor ezt emeld négyzetre! Sosem telik el az utolsó pár hét... A 35. hét után megállt az idő. El sem tudom képzelni, hogy mit él át az, akinek túlhordása van, de az biztos, hogy mindannyian hősök!

Vannak olyan terhes tünetek, amikről nem írnak a jobbnál jobb irodalmak, és talán a barátnők sem mesélik el: Például észrevettem magamon, hogy nem erősségem a helyesírás, és rengeteg szóismétlést használok. Visszaolvasva borzasztó igénytelen, mintha nem is én lennék. Vagy ilyen az elbutulás. Drága barátosném 2018-ban várta az első gyermekét. Akkor még egy helyen dolgoztunk, egy irodában. Mindig is okos, ügyes volt, és fel nem foghattam, hogy mi ez a végtelen mértékű feledékenység, értetlenség, amit produkál. Naná, hogy nem értettem, mert sosem voltam a helyében. Na de most! A legegyszerűbb dolgokon is csak pislogok...
Mesélhetnék testi tünetekről is, de arról nem fogok :)
Amire még nem voltam felkészülve, hogy úgy be fog dagadni az ujjam, hogy 3 hónapja nem tudom hordani a gyűrűimet. Ez végtelenül fáj, most dobozban vannak, és csak nézegetem őket. Remélem szülés után nagyon hamar újra az ujjaimon lehetnek, ahol a helyük van!

Ami még nagy öröm volt az elmúlt héten: Elkészült a babaszoba, és kismama-fotózásunk is volt. A szobában szinte minden dekor a saját kezünk munkája, ez teszi igazán hangulatossá és különlegessé az egészet. Ráadásul családi csapatmunka volt: Anyukám függönyt varrt, Apukám és Ádám kifestette a falakat, utóbbi összerakta a bútorokat, és még a dekorból is kivette a részét! Nem hittem, hogy ezt mondom, de meg vagyok elégedve vele, és óriási boldogság belépni, egyszerűen imádok körülnézni!
A kismama fotózásunk pedig a betervezett stúdiós helyett itthon készült, házilag, telefonnal. Mindig is tudtam, hogy nem akarok csipkedémonná változni a kismama képeimen, az nem én lennék. Pontosan ilyen stílusú képek voltak az elképzeléseimben, mint amiket megalkottunk. Ráadásul ilyen velem még sosem volt: Az elkészült képek mindegyike tökéletes lett! Nem lett rossz kép, vagy olyan, ami nem sikerült, pedig nem kevés készült!

Nincs okom panaszkodásra, jól megvagyunk. A terhesség problémamentes. Ádám március közepe óta itthonról dolgozik, így szó szerint 0-24-ben együtt vagyunk, és nem veszekszünk! Sokan mondták már sokszor, hogy a baba nem ment meg egy rossz kapcsolatot, és akármilyen közhelyesen is hangzik ez, de maximálisan egyet értek! Egy terhes nő nagyon sok mindenben rá van szorulva a férje segítségére, egyszerűen nem tudtam volna egyedül végigcsinálni! Végtelenül hálás vagyok a férjemnek azért, amit végigcsinált az elmúlt időszakban értem, értünk! Azt hiszem, örök életünkre a felesége leszek, ha akarja, ha nem! :D (Eddig szerencsére akarja!)

Babavárás

Hát azért akármilyen szép is a babavárás, kevesen mondják el, hogy igazából két öröm van benne:

Amikor mozog a baba a hasadban, és amikor elkezdesz neki vásárolni. :)

Nézzük az elsőt: Szóval először jó dolog, amikor elkezd nőni a pocak, olyankor még nagyon büszkén viseltem, mert tetszett, főleg, amíg nem volt rajtam ennyi plusz súly. Most nagyon nagy a hasam, és rengeteget híztam, pedig a baba még csak 1 kg körül lehet. Szóval igen nehezen vonszolom már magam, pedig hátra van még 13 hét. Viszont, amikor megmozdul... Hát az minden nehézségért kárpótol ♥ Ez a legszebb, és az egyetlen jó a várandóságban. Senki ne értse félre, imádom, hogy érkezik, még akkor is, ha van bennem félelem, hogy hogyan fogjuk majd nevelni, el tudom-e majd látni megfelelően testileg, de főleg érzelmileg... Szóval a mocorka az nagyon jó, főleg, hogy a baba mindig akkor aktív, amikor valami olyat csinálok, amit szeretek :) Azt szoktam mondani - főleg azoknak, akik azt hiszik, hogy a tanácsaik nélkül még kihordani is képtelen lennék ezt a gyereket, - hogy mi teljesen egy húron pendülünk a kisfiammal. Tényleg, azt érzem, hogy teljes köztünk az összhang :) Mondjuk nem bánnám, ha visszakapnám már tőle a testemet, de a legjobb érzés, hogy szerintem nagyon fog rám hasonlítani. Mondjuk remélem, hogy nem lesz olyan lusta, mint én, és szép lesz, mint a nagybátyjai voltak picinek. Egy dolgot nem szeret: a bűnügyi műsorokat!

Vásárlás: Hát hogy mennyi mindenre van szüksége egy pici babának, azt nem is gondolná az ember! Ahogy azt sem, hogy gyakorlatilag mindenről mennyire megoszlanak az anyukák véleményei! Eszméletlen...Ha az ember lelki békét akar, akkor hallgasson a saját megérzéseire, illetve a férjére! Mert igen, apukáknak is ugyanúgy vannak nagyon jó, és nagyon hasznos meglátásai! Na de vissza a vásárlásra. Már sikerült beszerezni a babakocsit és a kiságyat. Ezeknek nagyon örülök, főleg, hogy akciósan sikerült megvennünk őket! Érdemes figyelgetni a bababoltok akcióit, mert tízezreket lehet spórolni, ha az ember kicsit kivár. Ami azonban számomra ennél is érdekesebb: A ruhák. Először el sem tudtam képzelni, hogy mi vár rám, hiszen kisfiam lesz! Hát mondom tiszta uncsi lesz minden ruhája, minden textil, minden. Azonban pont, hogy nem! Míg a kislány ruhák többsége megmaradt a rózsaszínnél, addig a kisfiú ruhák már nagyon messzire mentek a kéktől. Nekünk van már Batman és Star Wars mintás, és természetesen munkagépes, állatos ruhánk minden mennyiségben. Tényleg nagyon meg vagyok elégedve a kisfiú ruhák felhozatalával. Lassan több ruhája van, mint az apjának és nekem együttvéve, ezért már nagyon nagyon várom, hogy kifessünk, és megvegyük végre a szekrényét! Ez az utolsó nagyobb tétel, de rengeteg apróságot kell még beszereznünk! :) Éppen ezért jövő hétvégén babakelengye-bemutatóra megyünk, amit nagyon nagyon várunk!

A szövegből pedig már ki is derült: Kisfiút várunk májusra!! :)