Hú, már régóta le akartam írni Botika születésének történetét, de sosem volt rá időm. Vagy inkább sosem volt még kedvem összeszedni a gondolataimat?
Az előző bejegyzésben leírtam, hogy a terhesség a 35. hét után már kínzás... Hát az is. A fiatalúr fixen medencevégű fekvésben volt, így szinte biztossá vált, hogy császármetszés lesz a vége. Nem ütött szíven, annál is inkább, mivel nem akartam hüvelyi úton szülni. Nem tudom az okát megmagyarázni, de rettegtem tőle, és ezt az orvosommal is megbeszéltem. Itthon tiltja a protokoll az anya kérésére végzendő császármetszést, de hát tudjuk, mindenre találni kiskaput...Szerencsére nekem nem kellett semmilyen cselhez folyamodnom, mert Boti is úgy döntött, hogy jobb neki is, ha "csak kiszedik".
Szóval a végefelé már látszódott, hogy biztos a császár, legalábbis az orvosom nagyon ezt javasolta. A kórházban, amikor egyszer be kellett mennünk CTG-re a fiatal és lelkes doki ajánlgatta a külső fordítást, illetve, hogy érdemes lehet a faros babát is megpróbálni természetes úton világra hozni. Értékeltem, hogy ezt mondta, mert tudom, hogy sok nőnek ez valóban nagyon fontos, és örültem, hogy egyébként lenne lehetőség megpróbálni, de biztosítottam róla, hogy számomra nem okoz gondot, ha császármetszéssel jön világra (Ádámmal mindkettőnk családjában rengeteg a császármetszés, mindig is teljesen normális szülési módként tekintettem rá a félelmemtől függetlenül)
Szóval a vége felé csak rábeszéltem a dokimat a tervezett császármetszésre. Először úgy volt, hogy április 30-án meglehet a műtét, de halasztani kellett május 6-ra. Plusz 1 hét, ami a végén már tényleg kibírhatatlan! Ráadásul rettegtem is, hogy be ne induljon a szülés korábban, mert esetleg beszorul, vagy olyan doki lesz ügyeletes, aki erőlteti a faros hüvelyi szülést, és feleslegesen vajúdtam volna. Szerencsére kivárt, így tervezetten 39+5 hétre született. Nekem nagyon bejött az, hogy pontosan tudtam, hogy mikor van a A NAP :) Este úgy feküdtünk le, hogy tudtuk, másnap végre találkozhatunk a babánkkal, és ez jó érzéssel töltött el.
A Szent Imre Kórházról csak pozitívan tudok nyilatkozni! Egyszerűen nincs negatív tapasztalatom.
Beérve a szülőszobára irányítottak minket. A dokim mondta, hogy csináljunk egy utolsó UH-t, hogy megfordult-e a baba, de én rászóltam: "Doktor Úr, mostmár szedjük ki ezt a gyereket!" Ezen jót mosolygott, és mondta, hogy "jó." Egyébként biztos vagyok benne, hogy ha kérem, akkor lefújja a műtétet és kivár, de én akkor már képtelen lettem volna hazamenni...Akkor is kértem volna ekkor már a műtétet, ha nem rettegek a természetes szüléstől!
Az előkészületek után (csak infúzióra és CTG-re gondolok, borotválásnak elfogadták a saját munkát, beöntés, és egyéb rémségek nem voltak) besétáltam a műtőbe. Az altatóorvos egy tündér nő volt, végig velem volt, hozzám beszélt. A szurik közül az első egy csípés volt, a másodikat nem is éreztem. A műtőben kikötöttek, de őszintén szólva, egyrészt semmit sem éreztem belőle, másrészt én nem is nagyon értem, hogy kibiztosítás nélkül hogy tudják véghezvinni a "lökdösős" részt, és a jobb karom, ami szabadon volt, az pedig rettenetesen zavart, hogy nem tudtam, hova kéne tegyem. Jobb lett volna, ha azt is kikötik.
A műtőben végig beszéltek hozzám vagy rólunk. "Milyen szép név a Botond", "Hú, már látom, hogy nagy baba lesz", "Hú, már látom, hogy kisfiú", "A faros-császáros babák mindig a legszebbek", tehát csupa olyat beszéltek, amit egy anyuka szívesen hall műtét közben. Közben kiderült, hogy háromszor volt a nyakára tekeredve a köldökzsinór, ezért nem tudott befordulni, illetve a fejkörfogat miatt téraránytalanság lépett volna fel, tehát mindenképpen műtöttek volna. Ennek nagyon "örültem", mert féltem attól, hogy jól döntöttem-e a tervezett műtéttel kapcsolatban, de szerencsére így sok fájdalomtól szabadultam meg, mert nem kellett vajúdnom. Botit rögtön felmutatták nekem, és az egyik dolgozó le is fotózta, így meg van örökítve a születése pillanatában. Egyébként a fiam nagyon laza volt, pisilve született, és rögtön mindenkit meg is jelölt a műtőben. Elvitték őt rendbeszedni, ekkor Ádámmal lehetett, majd visszahozták nekem, amíg varrtak (ebből semmit sem éreztem)
A vírus miatt nem tudtak biztosítani aranyórát, de kaptunk 5 percet. Tudom, hogy ez semmi, de ha arra készülsz, hogy nem tudtok hármasban lenni, akkor ez bizony kincset ér! Apukákat a szobákba már nem engedték be, és a szülés után távozniuk is kellett a kórházból. Ez nyilván rossz volt, pokolian fájt a szívem Ádámért, hogy nem láthatta azokban a napokban a kisfiát. Mondjuk hozzá kell tennem, hogy azért van előnye is, mert nem tudhattam, hogy milyen szobatársat kapok, és örültem, hogy cserébe az ő férje sem lesz ott, és nem közönség előtt kell lábadoznom. Meg amilyen szélsőséges a hozzáállás a vírushoz, nem örültem volna, ha ki tudja miféle férjek jönnek-mennek, és mit hoznak be újszülött csecsemők közé. (Egyébként nagyon cuki szobatársam volt, nagyon jól elviselt engem)
A kórház dolgozói, a szülésznők, ápolónők, védőnő, csecsemősök, takarítók, mindenki fantasztikus volt! Ismétlem, ez az egész a vírus alatt volt, így senki sem lehetett fogadott, de mindenki kedves volt, támogató, odafigyeltek ránk testileg-lelkileg. Amikor rámtört a sírás, és ezt egy dolgozó észrevette, mindig akadt valaki, aki a lelkemre beszélt, és ezért végtelenül hálás vagyok, mert rengeteg erőt kaptam. Amíg fektettek a műtét után, segítettek mindent megkeresni a táskámban, mindent odaadtak belőle, amit kértem.
A kórházi kaját sokan szidják, hogy moslék, és hogy kevés, de őszintén szólva, nekem pont elég volt, és még ízlett is. Na jó, ez utóbbi túlzás, de nem volt másra igényem, és hiába volt nálam csomó kaja, be akartam tartani, hogy csak pépeset ehetek, mert akkor hamarabb jön a khmm, és akkor mehetünk haza.
Az első felállás pokolian fájt, és nem nagyon hittem el, hogy jobb lesz, de tényleg minden egyes felállás már csak fele annyira fájt, mint az előző. Első este Boti bent aludt a csecsemősöknél (nem tudtam volna ellátni), de utána már végig velem lehetett, de bármikor vissza lehetett volna tolni, ha nem érzem jól magam. 3 napot voltam bent, és őszintén megmondom, ennyi tökéletes volt. A 2. nap még nem éreztem magam hazaadható állapotban, de a 3. napon már úgy húztam el, mint az ágyúgolyó. Szerintem jól viseltem: hazaérve a 3. emeletre kellett fellépcsőzni, és meg sem kottyant. Itthon ragyogó rend fogadott, Ádám mindent megcsinált, egyszerűen profi, ízig-vérig társ. Amikor hazaértünk, minden feszültség kijött rajtam, csak feküdtem, és rázott a hideg, dupla paplan alatt is, egy meleg májusi napon. Ekkor Ádám azt mondta, hogy ma csak aludjak nyugodtan éjszaka, ellátja Botit. Soha ilyen hálát még nem éreztem, mint akkor, annyira szükségem volt rá, hogy elmondani sem tudom...Nagyon kellett, hogy tudjak akkor este aludni, ez volt a legjobb dolog azon kívül, hogy megszületett a mi kis csodánk!
Egyébként, hogy szülés-e a császármetszés, hát ez engem nem érdekel. Nincs bűntudatom, és nem fogok kampányolni a tervezett műtét mellett, de a kórház folyosóján azt láttam, hogy mi, akik tervezett műtéttel szültünk, sokkal jobban voltunk, mint azok, akik természetes úton vagy sürgősségi császárral hozták világra a babájukat. Mégpedig egyszerűen azért, mert a mi a szülési tervünk maximálisan működni tudott, meglepetés nem ért. Lelki felkészülés, biztos vagyok benne, hogy ez a pozitív császár-élmény sikere!
Hát ez jó vázlatos lett, nyilván sokkal hosszabban is tudnám taglalni, de a lényeg annyi, hogy maximálisan szép emlék, pozitív szülésélményem van. A hab a tortán pedig az volt, hogy a 6 hetes kontrollon az orvosom azt mondta, hogy minden rendben, és bármilyen kis korkülönbséggel tervezzük a kistesót, nyugodtan gondolkodhatok VBAC-ben. (Erről még nem tudok nyilatkozni, csak örülök, hogy akkor valószínűleg tényleg minden nagyon rendben van odabent)
