Because I’m happy

Kissé rákattantam ezekre a Happy WE ARE FROM .... vidókra. Fantasztikus látni ezeket a nagyvárosokat, és hinni azt, hogy tényleg happy mindenki. Nyilván Budapest a kedvencem, de imádom nézni azokat, ahol már jártam, ahol fel-fel tűnik egy-egy ismerős épület a háttérben. Meg jó nézni azokat is, ahova tudom, hogy soha az életben nem jutok el, és gondolni azt, hogy ott is minden rendben van. Aztán az ember egyszercsak rákattint Kijevre, és nem hiszi el azt, ami a szomszédban zajlik...

Megjártam a börtönt

Mégpedig hol máshol, mint egy fegyházban. Nem írom le, hogy melyikben. Négy elítéltet hallgattunk meg. Az ember nem sűrűn ül le beszélgetni olyanokkal, akik 8-10 évet kaptak garázdaságért, lopásért vagy rablásért. A részletekbe természetesen egyikük sem ment bele. (Hozzáteszem feltűnően nem mentek bele, és "telefonlopásért" igen sok a 8 év)

Az első ember egy igazi "nehézfiú" volt. Magabiztos, kigyúrt ember. A második egy teljesen megtört férfi. Szinte rossz volt ránézni, a lelki bajai teljesen meglátszódtak mind a viselkedésén, mind a mozgásán. A harmadik férfi a lányát szeretné megtalálni, akit sosem látott. Arra a kérdésre, hogy molesztálták-e a börtönben, nemmel felelt, azonban egyértelmű volt, hogy hazudik. A negyedik férfi pedig azért hívott minket, mert tartoznak neki. 

Nagyon kemény hely ez a  Fegyház és Börtön, ugyanis amikor az ember megérkezik, egy templomot talál. Bizony, a templom és a börtön olyannyira tőszomszédságban állnak, hogy közös faluk van. Elgondoltam, hogy milyen lehet vajon abban - az egyébként gyönyörű templomban - esküdni, hiszen mikor a templom előtt fotózzák a jónépet, ott van a háttérben a fegyház. Se táskát, se telefont nem lehetett bevinni, egy személyivel a kezünkben léphettünk be. Szorosan egymás mellett, sok sok rácsos kapun át. Egyébként régen női börtön volt, és apácák végezték a nevelést. Nem volt visszaesés...

Amikor kijöttünk, beköszöntünk a pálos rendű szerzeteseknek. Két képet kaptam ajándékba, az egyik egy gyertyát, a másik egy keresztet ábrázol. Pontosan nem tudom, mi a neve ennek a technikának, de cérna van úgy ragasztva a papírra, hogy teljesen befedi körkörös vezetéssel, és egy színes képet alkot. Aztán az atya elmondta, hogy aki készítette valószínűleg 35 évig fog ülni. (Gondolom mindenki sejti, hogy mit követett el) Na ekkor jött rám egyfajta rossz érzés. Hiszen itt fogok a kezemben egy keresztet, melyet egy olyan kéz alkotott, aki gyilkolt...

Elképzeltem...

Elképzeltem egy olyan országot, ahol vasárnap nincs nyitva semmi, nincs adás a tv-ben, és nincs internetkapcsolat sehol...

Kicsit szomorú vagyok a dolgok miatt, amiket látok. Ma majdnem sírásig kínoztak a "vevők" azzal, hogy csak turkálni, kotorászni, nézelődni jöttek be. Igazából meg lehet mondani mindenkiről, már amikor bejön, hogy fog-e vásárolni, vagy sem. Ma mindenki csak a szombatját akarta elcseszni valahol, ahova nem kell pénz. A bajom csak az, hogy nagyon sok lehetőség van, ahova szintén nem kell pénz, csak kicsit gondolkodni kell. (Ja persze, az nem megy)

Aztán rájöttem, hogy az a szomorú magyar valóság, hogy már nem széthullanak a családok, mert egy-egy tag külföldre megy, hanem egész családok szedik a sátorfájukat, és húznak el nagymamával és a kutyával együtt. Nem az a szomorú, hogy elmennek, hanem az, hogy el kell menniük...
Éppen egyik nap beszélgettem erről az unokatesómmal. Középiskolás még, és mondta, hogy ő szakma után egyből húz Németországba, mert neki aztán biztos nem lenne honvágya. Aztán elkezdtem mesélni neki, hogy mi is az igazán nehéz a külföldi létben. Az ember kimarad a dolgokból. Mallorcán teljes depresszió tört rám, mert nem voltam itthon a szüleim születésnapján és házassági évfordulóján, vagy amikor Gergő nyert egy horgászversenyt, Tomi elballagott az általános iskolából, vagy amikor a barátaim Szigligeten nyaraltak, ahol előtte minden évben ott voltam én is. Erre kérdezte Tomi, hogy de mennyi minden történt velem, amiből meg a többiek maradtak ki. Ebben teljesen igaza van.
Mindenki másmilyen, nekem itt kell lenni. Pontosabban nem itt, hanem ahol a számomra fontos emberek vannak. Luxemburgban azt gondoltam, hogy hát én innen haza sem megyek, hanem ideköltöztetek mindenkit. Milyen szép is lenne...

Történetek rólunk

Anya idén 45 éves lesz. Nyugodtan leírhatom ide, hogy mire is készülünk, mert úgysem olvas blogokat, nem is érdekli, és nincs is ideje internetezni. Azon túl, hogy az összes barátjával összefogva meglepetés bulit szervezünk, készítünk egy albumot. Ebben mindenki elsztorizgathat anyáról. Jöhet bármilyen régi, új, fontos vagy éppen csip-csupp történet. Lesz aki egyedül, de lesz olyan is, ahol egy egész család ír majd egy novellát.
Amikor keresztanyámnak és unokaöcsémnek elmagyaráztam, hogy itt olyanokra gondolok, mint amikor az unokatesóim, Attila és Tomi kicsik voltak, és náluk néztük a szüleik esküvői videóját. A két srácot annyira magával ragadta a lagzi hangulata, hogy felkérték a szülőket táncolni, és így négyen lejtettek nekem rögtönzött lagzit a nappaliban. Kriszti és Tomi is csak nézett, hogy jééé, ilyen volt??? Aztán Tomi mesélte rólam, aki egyébként 16 éves, hogy ő meg arra emlékszik, amikor kicsik voltak a testvérével, és én vigyáztam rájuk, este mesét olvastam. Mivel nem volt kedvem sokat olvasni nekik, így próbáltam csalni, és többet lapoztam a könyvben. Erre meg én nem emlékeztem.
Jókat nevettünk ezen, hogy kiben mi marad meg a másik emberből. Egyszer én is kipróbálnám, hogy milyen lehet, ha egyből 20 ilyen történetet is olvashatok magamról, és szerintem anya is könnyekig fog hatódni.