Elképzeltem...

Elképzeltem egy olyan országot, ahol vasárnap nincs nyitva semmi, nincs adás a tv-ben, és nincs internetkapcsolat sehol...

Kicsit szomorú vagyok a dolgok miatt, amiket látok. Ma majdnem sírásig kínoztak a "vevők" azzal, hogy csak turkálni, kotorászni, nézelődni jöttek be. Igazából meg lehet mondani mindenkiről, már amikor bejön, hogy fog-e vásárolni, vagy sem. Ma mindenki csak a szombatját akarta elcseszni valahol, ahova nem kell pénz. A bajom csak az, hogy nagyon sok lehetőség van, ahova szintén nem kell pénz, csak kicsit gondolkodni kell. (Ja persze, az nem megy)

Aztán rájöttem, hogy az a szomorú magyar valóság, hogy már nem széthullanak a családok, mert egy-egy tag külföldre megy, hanem egész családok szedik a sátorfájukat, és húznak el nagymamával és a kutyával együtt. Nem az a szomorú, hogy elmennek, hanem az, hogy el kell menniük...
Éppen egyik nap beszélgettem erről az unokatesómmal. Középiskolás még, és mondta, hogy ő szakma után egyből húz Németországba, mert neki aztán biztos nem lenne honvágya. Aztán elkezdtem mesélni neki, hogy mi is az igazán nehéz a külföldi létben. Az ember kimarad a dolgokból. Mallorcán teljes depresszió tört rám, mert nem voltam itthon a szüleim születésnapján és házassági évfordulóján, vagy amikor Gergő nyert egy horgászversenyt, Tomi elballagott az általános iskolából, vagy amikor a barátaim Szigligeten nyaraltak, ahol előtte minden évben ott voltam én is. Erre kérdezte Tomi, hogy de mennyi minden történt velem, amiből meg a többiek maradtak ki. Ebben teljesen igaza van.
Mindenki másmilyen, nekem itt kell lenni. Pontosabban nem itt, hanem ahol a számomra fontos emberek vannak. Luxemburgban azt gondoltam, hogy hát én innen haza sem megyek, hanem ideköltöztetek mindenkit. Milyen szép is lenne...